Néhányszor az életben, én a naiv kislány, szembesültem hazugságokkal, és voltak köztük bizony olyanok, amelyek a white lies fogalmán bőven túlterjedtek. Egy nagy, nagyon nagy, vagy inkább végtelenül sok kicsiből összeálló évekig tartó hazugság volt a legfájdalmasabb, mert az bizony családon belülről eredt. És még mindig nincs vége, azt hiszem. Úgy ahogy vannak kóros álmodozók, kóros zabálók, vannak kóros hazudozók...Nem tudom, hogy lehet ebből a kemény függőségből kijutni, de a hazudozás válfajával az a gond, hogy mások is(szerettek) közvetlenül involváltak a dologban, sokkal erősebben és közvetlenebbül, mint pl. a másik két felsorolt függőség esetében, hiszen a hazugsághoz min. 2 ember kell, kell a hazug és még egy valaki, akivel szemben elkövetik, akinek egyszer még nagyon fájni fog....Nem tudom, mi járhat egy kóros hazudozó fejében, de valószínűleg nem észleli a szeretteivel szemben elkövetett tiszteletlenséget.
De most kivételesen nem vagyok filozofikus hangulatban, szóval csak annyit akartam írni, hogy a reggeli jóga session után csesztem el a drága időmet a semmittevéssel, de délután elkezdtem olvasni Allan Pease Testbeszéd című könyvét, mely többek között abban is segít, hogy felismerjük a hazugságokat. Ja, és ha érdekel, hogy mennyire vagy jó emberismerő, a BBC honlapján van egy "true or false smile" teszt, ahol meg kell állapítani vigyorgó emberkékről készített bejátszások alapján, hogy az adott mosoly igazi volt vagy sem. Jó játék.
